Kis Manós Pályázat

A kis manós illusztrációim nagy örömöre sokatokat megihletett, bevallom őszintén, hogy nem számítottam ilyen sok szép költeményre, mesére.

Különösen azért nem, mert felnőttként az adventi időszakban nagy lótás-futás mellett nehezen szakítunk időt arra, hogy a bennünk rejlő kreativítást megéljük és újra gyermekszívvel lássuk a világot. De meglepetésemre 31 pályamű érkezett telis-tele szívmelengető sorokkal.

Kicsit bajba is kerültem, mivel nagyon nehéz volt eldönteni, hogy ki is legyen az aki megkapja a nyereményt, mert minden alkotás magával ragadott. Kaptam gyerekektől és felnőttektől is meséket és verseket, a facebook oldalamra raktam ki mind a 31 pályaművet, itt lehet szemezgetni belőlük.

A jövőre nézve azt hiszem bőven lesz miből inspirálódnom, köszönöm ezt minden kedves Alkotónak!

Az alábbiakban itt van néhány nagyon szép mese, amit igazán kár lett volna nem megmutatni Nektek.
Olvassátok kedvetekre mivel csupaszívvel íródtak:

Tóth Tímea: Ünnepi kalandok Smaragdvölgyben

Ebben az évben nagyon hamar beköszöntött a tél Smaragdvölgybe. A magas
hófödte hegycsúcsok lábánál fekvő manóvárosba, egy varázslatos éjszaka, téli
csodaországot hozott.
Fehér csipkeruhába öltöztette a fákat, jégvirágokat karcolt a színes manóházak
ablakaira és ezüstös mázzal vonta be a szürke utcákat. S olyan arcpirító hideget
hozott magával, hogy a gondoskodó manógyerekek sálat kötöttek még a házőrzők
nyakába is.
Az iskolai szünet beköszöntével úgy sem akadt egyébb dolguk. A hegyoldalak
folyamatosan tele voltak zsibongó gyerekekkel, szágúldó szánkókkal és rengeteg
vörös orrú hóemberrel. De milyenek a gyerekek? Hát a manógyerekek sem
különbek. Hamar ráuntak a hóra. S még olyan messze volt a karácsony.
Szamóca néninek, a mindig jókedvű manóasszonyságnak öt unokája volt. Egy
fűzöld színű, kétszintes házban laktak Smaragdvölgy főutcáján. Míg a szülők
dolgoztak, napközben ő és Kökörcsin nagypapa viseltek gondot rájuk. Így egy
szikrázóan fehér reggel, a forró kakaó és a vajaskifli mellett, azon folyt a vita, hogy
mihez kezdjenek a sok szabadidejükkel.
– Szánkózzunk! – kiáltotta Hunyor, a legidősebb manófiú és feljebb tolta a
szemüvegét az orrocskáján.
– Unalmas – jelntette ki a legkisebb, Fahéj.
– Hóangyal? – ragyogott fel Hamvaska, a manónővér.
– Unalmas – nyugtázta Csipke, a manóhúg.
– Hóember? – kérdezte Fagyal, a manóbátyj, akit csak egy manóév választott el
Hunyortól.
– Semmi sem elég izgalmas már – kortyolt bele Csipke a kakaójába.
A többiek egy bólintással jelezték egyetértésüket, miközben elmerültek az omlós
vajaskiflikben s a hozzá felszolgált áfonyalekvárban.
– Nekem lenne egy ötletem – lépett az aprócska asztalhoz a nagymamájuk, s
megigazította hófehér kontyát.
A gyerek kíváncsian pillantottak Szamóca nagyira.
– Van nekem egy ősrégi szekrénykém, két tucat fiókocskával. Mikor annyi idős
voltam, mint Hamvaska, és persze pont ilyen türelmetlen is, a nagyapám készítette
nekem. Minden fiókocskába elhelyezett egy teljesítendő feladatot. S képzeljétek
mire befejeztem óriási meglepetés várt rám, maga a varázslat.
A testvérek nagyon izgatottak lettek. Csillogó szemekkel nézegettek egymásra.

– Gondolod, hogy elő tudnád keresni? – kérdezte Hunyor.
– Szeretnétek végigcsinálni?
– Igen, igen…- visszhangozták a manóifjak.
Szamóca nagyi eltűnt néhány percig, majd visszatért a szekrénykével a kezében.
Alaposan megtisztogatta a portól, majd az asztal közepére helyezte. Hamvaska már
nyúlt is az első fiók fogantyúja felé, de a nagymama finoman megállította a kis
kezecsét.
– Ezt a dolgot nem lehet félvállról venniǃ – emelte fel figyelmeztetőleg jobb keze
mutatóujját.
– Nem – tátotta el a száját a kis Fahéj.
– Minden feladatot közösen kell végrehajtanotok, és ami a legfontosabb teljes
komolysággal ás odaadással.
– Komolysággal és odaasással – ízlelgette a szavakat Csipke.
– Meglátjátok a jutalom sem marad el, soha nem fogjátok elfelejteni.
– Ez remekül hangzik. Mikor kezdhetjük? – kérdezte Fanyar.
– Már holnap. De van egy feltélem. Délelőtt itthon segédkeztek nekem és
nagyapátoknak a ház körül. Ebéd után pedig belevethetitek magatokat a feladatok
teljesítésébe. Megegyeztünk? – mosolygott Szamóca nagyi.
– Igen – harsogták egyszerre a manócsemeték.
S másnap délután valóban elkezdődött az első icipi fiók tartalmának
megismerése. Egy olyan kaland vette kezdetét amely mélyen beleégett az
emlékezetükbe és legfőképp a szívükbe.

Első nap
Mókuskák

Míg a család többi része az igazák álmát aludta, addig Szamóca nagyi és
Kökörcsin nagyapó mosolyogva, néha nagyokat nevetve megtölötötték a
fiókocskákat feladatokkal. Elégedett mosollyal az arcukon tértek nyugovóra, mert
biztosak voltak benne, hogy felejthetetlen adventi időszak veszi holnaptól a
kezdetét.
Soha olyan nem történt még eddig, hogy a gyerekek hamarabb keltek
mindenkinél. A konyhában szorgoskodtak, Hunyor még tüzet is rakott a kályhában.
Szüleik és nagyszüleik nem győzték őket dicsérgetni. Igyekeztek magukat
hasznossá tenni, hogy minél hamarabb elteljen a délelőtt. S valóban a kiadós ebéd
után, mikor nagyapó a szekrénykét az asztalra tette, szinte egyszerre nyúltak érte.

– Hohó, én húzom kiǃ Én vagyok a legidősebb – jelentette ki Hunyor.
– Én meg a legkisebbǃ– vágta rá Fahéj.
– Én meg a legidősebb lány – mosolygott büszkén Hamvaska.
– Én meg a legeszesebb – húzta ki magát Fanyar.
– Én meg a legszebb – pördült meg a sarkán Csipke.
– Ejnye gyerekekǃ Tegnap megegyeztünk abban, hogy egyetértésben dolgoztok, s
lám már az első pillanatban nem tartjátok ezt be.
– Ki kell találnunk valami jó kis módszert – dörzsölte meg az állát Hunyor. –
Tudom márǃ Huszonnégy fiókocska van, mi meg öten vagyunk. Mindenkinek jut
öt, kivéve egyet. Ha születési sorrendben húzunk akkor …
– Akkor nekem csak négy jut – keseredett el Fahéj.
– Ne aggódj, én majd megosztom veled az utolsó fiókot, együtt nyitjuk ki –
mosolygott Csipke. – Ha neked is megfelel?
– Igen – egyezett bele szinte azonnal a legkisebb.
– Ezt már szeretem – nyugtázta nagyapó. Akkor lássuk az első feladatot.
Hunyor picit remegő kézzel húzta ki a fiókot. Magán érezte a többiek kíváncsi
pillantását. Majd széthajtotta a cédulát és felolvasta a következőt:
– Találjátok meg a legszebb törpefenyőtǃ
– Akkor messze kell mennünk, fel a déli havas oldalába. Ott nőnek a legszebb
fenyők – morfondírozott Fanyar.
– De oda órákig tart az út. Mire felérkezünk a hótalpakkal sötétedni fog – szólt
közbe Csipke.
– Ezért én már befogtam nektek a szán elé Pelyhest.
– Azt akarod mondani, hogy elmehetünk mi öten, egyedül, felnőtt nélkül? – tátotta
el a száját Hamvaska.
– Igen. Hunyor már tizennégy manóévet megért, elég idős ahhoz, hogy vigyázzon
rátok. Pelyhes pedig bárhonnan hazatalál – simogatta meg unokája fejét Kökörcsin
nagyapó.
Nem sokáig tébláboltak tovább. Fanyar kiszaladt a fészerbe és bepakolt a ládába
néhány szükséges szerszámot. Feltette a szánra. Majd gyosran felöltöztek, feltették
a fejükre a különleges, pöttyös manósipkát, s már kurjanottak is Pelyhesnek, hogy
indulhat. Hunyor és Fanyar ültek elől, hátul Hamvaska és Csipke pedig
közrefogták Fahéjat. Sűrűn integetve indultak útnak.
Remekül csúszott a piros szán, a kis fehér póni, ezüstös sörényét lobogtatva,
nyílsebesen haladt előre. Aki csak látta, megbámulta a nevetgélő gyerekeket. S
azon tanakodtak vajon hová tartanak ily vidáman a Bolyhos család csemetéi.

Nemsokára elérték a déli havast. Lépésben haladtak felfel, itt már nem vezetett
kitaposott út. A szán lassan félig gázolt a csillogó hóban. Úgy döntöttek
hótalpakkal folytatják tovább. Hunyor kikötötte Pelyhest az egyik vastagabb törzsű
bükkfához és elnidultak.
A fiúk kezükben vitték a szerszámos ládikát. Nem akartak távolra merészkedni a
szántól.
– Nem akarok messze menni – jelentette ki Hamvaska. – Biztos vagyok benne,
hogy itt a közelben is találunk megfelelő fenyőt.
Ezt alig mondta ki, Csipke felkiáltott:
– Odanézzetekǃ – mutatott piros kesztyűs kezével előre.
S valóban, egy csodaszép, szabályos törpefenyőt pillantottak meg úgy húsz
lépésnyire tőlük.
– Meg is találtuk a tökéletesetǃ – kiáltott Fahéj, s ebben a pillanatban nyakig
süllyedt a hóban, épp csak kicsi kék sapkája látszott ki belőle.
Csipke nevetve ugrott utána és húzta ki. A legkisebb manócska még percek múlva
is söpörgette a ruhájáról a havat.
Jókedvűen érkeztek a kis fenyő mellé. De amikor Hunyor kinyitotta
szerszámosládát teljesen elsápadt.
– Fanyar, ezt most komolyan gondoltad? – nézett gúnyosan a testvérére. – Nem
hoztál fűrészt amivel kivághatnánk a fát.
– Fűrészt? Hát az amelyiknek hosszú nyele van és az elején a fém háromszög
alakú, az nem fűrész?
– Nem – sóhajtott Hamvaska. – Az a kapa.
– Semmi használható szerszámunk nincs? – kukkantott a ládába Csipke. – Balta?
– Azt nagyapa nem is tartja olyan helyen ahol elérhetnénk – motyogta Hunyor.
Ekkor egy apró mókus jelent meg Fahéj lábánál. Felmászott a nadrágján, a
kabátkáján át a sipkája tetejére. Onnan átugrott Csipke kobakjára, majd Hunyor
vállára, aztán eltűnt a kis fenyő tűlevelei között.
Mind az öten kérdően néztek egymásra. Egyre közelebb merészkedtek a fához. A
lányok óvatosan félrehúzták az ágakat. Egy kicsi odú volt a fa törzsén. Egymás
után nyúltak be a lyukon, mindenkinek jutott egy kis mókus. Nagyon barátságosak
voltak. Csak a kesztyűt próbálták lerágcsálni a kezeikről.
– Éhesek ,azért szeretnék annyira lebontani a kesztyűinket – simogatta meg a
mókus fejét Hamvaska.
– De az odúban lennie kell magvaknak, ezt tanultuk az iskolában – folytatta Fahéj.
Csipke benyúlt az odúba, de egyetlen makkot, vagy diót sem talált.

– Nem elég, hogy ebben a nehéz télben nincs élelmük, mi még az otthonuktól is
meg akartuk fosztani őket – szomorodott el Fanyar.
– Van egy nagyszerű ötletem – ragyogott fel Csipke. – A fával együtt vigyük őket
is haza.
– Mégis hogyan? – húzta fel a vállát Fanyar. – Nincs fűrész. S különben is, ha
kivágjuk a fát akkor otthon hol tartjuk majd őket?
– Van itt egy ásó. Akár ki is áshtajuk, s gyökerestől visszük el. Otthon pedig az
ünnep után kiültetjük. A mókuskák addig kint lakhatnak nagyapa fészerében, s
gondoskodnánk róluk – javasolta Hunyor.
Az állatkákat betették Hamvaska sipkájába s feszített munkával, ásóval, kapával
kiásták a fenyőt. Még a kis kezecskéiket sem restelték használni. Mire a fenyőt
behelyezték a szánba, s a mókuskákkal együtt felültek, úgy besötétedett, hogy az
orrukig sem láttak.
– Mi lesz most? – kérdezte Hamvaska. – Hogyan találunk haza?
– Ne aggódjǃ Nagyapa azt mondta Pelyhes bárhonnan hazatalál – rázta meg a
gyeplőt Hunyor.
Elindultak, s némán ültek addig, még fel nem tűntek Smaragdvölgy fényei. Akkor
megkönnybbült nevetésben törtek ki. Hát még akkor, amikor megpillantották a
házukat. A szüleik és kedves, öreg nagyszüleik odakint várakoztak a hidegben.
Kökörcsin nagypapa és az édespajuk indulásra készen álltak már, mert nagyon
aggódtak értük.
Bevitték Pelyhest az istállóba, aztán odabent egy jó megleg leves mellett mindent
elmeséltek. A mókusok is kaptak vacsorát.
Mikor lefeküdtek a padlásszobában és már mindenki elcsendesedett egyszer csak
megszólalt Hamvaska:
– Ha már az első napunk ilyen izgalmas volt, képzeljétek el milyen lesz a többi?

Dácz Borbála (11 éves): Hol van Manófalva?

Nekem még a mamám mesélt egy történetet. Az egyik legkedvesebb történet, amit valaha
hallottam. Nem olyan izgalmas, kalandos, inkább szép.
Volt egy falu, a neve Manófalva, ott nem ismerték a szomorúságot a manók. Egy manócsalád,
pontosabban a Csipke család épp készülődött a karácsonyra. Ők örültek a legjobban a manók között.
Fenyő, az apuka, fekete keretű szemüvegét törölgetve rohant ki a konyhába. Sötétkék alapon sárga
kockás hálóingje csak úgy lobogott. Közben ezeket mondogatta:
– Ma van a nagy nap! Igen, ma megnyitunk!
Harmat, az anyuka beindította a lert. A gyerekek, Bogyó, a legkisebb fiúmanó, Henni a középső
kislánymanó és Péter, a legnagyobb manó izgatottan felkötötték kötényeiket. Ugyanis ez a manócsalád
minden adventben megnyitotta a mézeskalács boltját. Ők voltak a leghíresebb mézeskalácsos manók.
Harmat elővett négy nagy tálat. Mindegyikbe beöntötte a hozzávalókat és majdnem mindenki
elkezdett gyúrni.
Fenyő felvette a barna kabátját, sárga-fehér sálját, zöld gyönyörű kesztyűjét és zöld-fehér pöttyökkel
pompázó sapkáját. Futott a kisbolthoz, hogy mindent előkészítsen: a világítást, a szalagokat, a krémeket…
Közben otthon a gyerekek már javában kenegették a mézeskalácsokat: piros, fehér, sárga, zöld mázzal.
– Én egy szívet díszitek – mondta Henni.
– Ügyes vagy, drágám! – dicsérte lányát, Harmat.
Henni elmosolyodott és folytatta a munkát. Mikor, úgy látták, hogy elég mézeskalácsot díszítettek,
elvitték a kisbolthoz. Fenyő már várta őket. A kisbolt még soha nem volt ilyen gyönyörű. A fehér faházikón
sárga fények ragyogtak, egy nagy táblán nagy betűkkel ez állt: CSIPKE CSALÁD BOLTJA. A faházikón zöld
fenyők virítottak. A zöld fenyőkön piros gömbök ragyogtak.
A manók csak álltak és nézték.
– Tetszik? – kérdezte Fenyő.
– Nagyon! Ilyen szép még sohasem volt.
Végül a bementek a faházba és előkészítették a mézeskalácsokat. Pár perc múlva kígyózó sor állt a
faház előtt. Ilyen a manóknál a karácsonyi várakozás.
Emlékszem, amikor a mamám megkérdezte, hogy szerintem, hol lehet Manófalva. Nem tudtam a
választ. Szerintetek hol van? A szívünkben. Azt mondta nekem, hogy egyszer minden ember
Manófalvára kerül. Most ő is ott van. Az én szívemben, Manófalván.

Máthé Annamária: Őmanósága, Momó kalandjai

A végtelen tejút mentén, valaha és sohasem, igaziból, és csak úgy, manók éldegélnek mióta a világ, világnak van kikiáltva.
Országuk címerében ez áll: Bármennyire édes a száj, mályvacukron osztozni ér!
Összetartó briganti az övék, így a boldogság gyakran mosolyt csal maszatos arcocskájukra.
Szívből, gurgulázva nevetnek egymáson, ha úgy hozza a sors, hogy valamelyikük például a saját szakállába megbotlik és a vattacukor domboldalon behengeborgázik.
Egészen jól boldogulnak az élettel ezek a manó fiúk és lányok, csakhogy ez nem volt mindig így.
Néhány manóöltővel ezelőtt, ezek a pinduri lények inkább csak bántották, csúfolták egymást, a tisztelet és szeretet minden szikrája nélkül.
Sót tettek egymás teájába, banánhéjat dobtak egymás lába elé, és olyan is történt, hogy a moziban a legizgalmasabb résznél japán szinkronizálással vetítették tovább a filmet, és senki nem értett semmit. A mozigépész majd kipukkadt a nevetéstől, mindenki más csak duzmált és a bosszún törte a fejét. S hogy ez, hogyan változott meg rögtön elmesélem.
Történt egyszer, egészen pontosan egy hétfői fagylaltos hajnalon, hogy a morajló Jégkása tenger egy idegent vetett a partra. Eszméletlenül ott feküdt a manók strandján egy valami valaki.
-Mi a manó? Kérdezte Náni, az öreg manó, aki már úgy tartotta számon magát, mint aki mindent látott már ebből a világból. S lám, csak hülledezett és félve lépkedett a parton fekvő felé.
A többiek annyira megrökönyödtek, az idegentől, hogy volt, aki elfelejtett levegőt venni száz misziszipin keresztül, s aztán összedőlt mint egy farakás.
Guzmó egy kis kekec manó törte meg a csendet.
-Mi a manó, ez nem is manó, hanem egy…
-Márpedig ez egy manó szólalt meg valaki más. Nézzétek ébredezik, lassan magához tér. Az idegen kinyitotta szemét, köhécselt és remegett, a csuromvizes ruhája alatt.
-Olyan szerencsétlennek tűnik.
-Mimi, te ne szólj bele, ez nem manó lányok dolga! Torkolta le Guzmó Mimit.
-Mi van, ha ez a szerencsétlen ránkragasztja a szerencsétlenséget?
-Már miért tenné?
-Azért Mimi, mert úgy néz ki mint egy manó, de nincsen neki manó sapkája, ez baljós jel. Erre nagy zúgolódás keletkezett, volt, aki egyenesen azt követelte, hogy dobják vissza a Jégkása tengerbe, volt, aki azt skandálta, hogy kötözzék meg, zárják el.
-Hadd döntsön az öregek tanácsa a sorsáról! Törte meg a zsivalyt Zaza, a csinoska Mimi egyszem bátyja. -Majd én elcipelem a hátamon a csontketrecig.
-Helyes és én segítek neked, kiáltotta megkönnyebbülve Mimi. Nem volt mit tenni, a manó törvénykönyv ötödik cikkelye, első bekezdése szerint őrizetbe vették az idegent. Aki nem ellenkezett, viszont hálásan pislogott Mimi és Zaza felé. Na jó leginkább Mimi felé. Igaz, ami igaz, Mimi arca is egy kicsit pirosabb lett, amikor az idegenre pillantott.
-Én lenni Momó, köszönni meg nekedtek, hogy mentettek meg a többiek alól. Motyogta az idegen, amikor volt alkalma végre a manó lányhoz szólni.
Másnap, korán reggel kezdődött a tanácskozás.
-Manó én is, nem veszély!
-Márpedig egy manó sapka nélkül…Ilyet sose láttunk. Varázsolni sem tud így. Méltatlankodtak az öregek. Nem fogadjuk be, sapka nélkül. Semmi hasznunk belőle.
-Tintás halak és ecet halak támadtak meg, hajóm gluggy-gluggy, polipókok ragadták el a kucsmasapkámat, s vele együtt majdigen engem is. Nem tehettem semmit is sem! Védekezett Momó.
-Mindegy is, egy kerek napod van, hogy előkerítsd a manó sapkádat. Ha nem találod meg, nem tekinthetünk manónak, s ennél fogva itt pluszban vagy.
Úgy van, igaz, semmi keresnivalója itt, zendítettek rá a manók.
-Momó szót kapsz te is, csak értsünk is belőle valamit, szólt az egyik öreg.
Erre csend lett, mindenki feszülten figyelt.
-Köszönöm! Ahonnan én születtem, ha elromlik valami, feljavítják, semmit sem dobnak kifelé. Ha szánnátok meg egy sapakellával, én is körétek tartozhatnék. Ígérem még a nyelveteket is megtanulni.
Hahahaaaa, jó pofa vagy te Momó, mégis kinek vegyem le a fejéről és adjam neked?
Szó se lehet róla!
-Dehogy nem! Kiáltotta Mimi, felhevült fejjel. Alig tudta átverekedni magát a tömegen.
-Tessék itt az enyém!
-Mimike kismanó sinorita, igazán kedves de nem kapkodhatom el öntől.
– Nem is kell, csak egy szál fonalat fogadj el.
-Egy szálat én is kiszakítok az enyémből. Igyekezett Zaza, Mimi mellé.
-Gyerünk, nem tartunk vissza senkit sem, legyetek adakozóak, vagy tán elfelejtettétek milyen jó adni?
Mosolygott Mimi, és érezte újra van remény.
Nana, szólalt meg Náni, s aztán hogyan tovább, meg is kötitek a sapkát?
Mi meg bizony, ugye Guzmó, te is segítesz?
-Én igen, ha ez a Momó egy varázslattal bebizonyítja, hogy igazi manóvér csörgedez az ereiben.
Jogos a kérés, nyugtázta Náni.
Lassan már minden manó adakozott egy kis fonalat a saját sapkájábóll, mire Momó mormolni kezdett egy varázsigét. Magyarra lefordítva így hangzott:
-Szívecske kitárva, a jóság átjárja,
Ki elfelejti, mi az adni,
Annak ma eszébe fog jutni.
Persze, megtoldotta némi pricc pracc pruccal és láss csodát a tejútnak ismét finom lett az íze, a jégkása tenger ínycsiklandóan finommá változott, az égből cukorka és csoki hullott. Az újra jóságos manó szívek, és egy kis varázslat, újra széppé és finommá változtatta az életet a savanyú tejúton.
A manók hálásan kötögették Momó sapkáját, akit befogadtak és elfogadtak, olyannak amilyen.
Így a kicsit idegen, kicsit furcsa beszédű Momó új otthonra és feleségre talált, s szívüket még most is átjárja a szeretet egymás iránt, mert a szeretet az egyetlen, ami nem fárad el, bármilyen sokszor is átjárja a szívet.

Manó mese

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy kislány, akit Böbének hívtak.
Böbe egy egyszerű családból származott, szerény kis családja testvéréből, és
szüleiből tevődött össze. Alig 11 évesen elhatározta, hogy szeretne valami szépet
valami jót tenni karácsony közeledtével. Ezért amikor a szüleitől kapott egy kis
pénzt kiflire, ő ezt összegyűjtötte és Mikulásra édességet, kekszet, rágót, cukorkát,
kis pénzérme csokit, kis játékfigurás kártyákat vásárolt, amelyeket kis csomagokba
csomagolta és Mikulásnak öltözve szétosztotta a nagyon szegény gyerekek között.
Ezt évek során tette, aztán felcseperedett, felnőtté vált, és továbbra is évről évre tett
a közösségéért. Csodás neve volt a helyiségnek ahol élt ez a közel 300 fős
közösség – Szépmező.
Huszonévesen álmodott egy nagyot és alapított egy egyesületet a sok
gyerekért, és azért hogy megváltoztassa a kialakult előítéleteket a kis Szépmező-i
közösségről. Egyre többet hallatták magukat.
ÉS akkorra már nem egyedül lepte meg a kis közösséget, előre egy kis manó
követője volt, aztán rá egy évre már 4-en indultak el Karácsonyi meglepetést
szerezni a kis közösségnek. Évről évre gyarapodtak a kis lelkes manók csapatja.
Karácsony éjszakáján énekléssel jártak a manók házról házra, a kis Jézus
születésének örömhírét vitték hírül. Az adományban kapott sütemény, kalácsot,
gyümölcsöt a szorgos manó a Helyi menedékszálló hajléktalanjainak adományozták.

Megtanulták, hogy bármennyire szegény sorsú gyerekek is
náluknál jóval szegényebb, szomorúbb kilátástalan helyzetben lévő emberek
vannak.
És eltelt közel 10 év amikorra Böbe kismanóból felnőtt lett sőt, édesanya.
Életet adott egy csodás kis lánynak Égszemnek. Manócsapata lánya születésével
egy stabil ötös manóbrigádból tevődött össze: Böbe, Égszem, Kincs, Katalin és
Remény manóból alakult ki.
A legkisebb manó eltanulta, vagyis inkább bele született ebben a
manóvilágba, és évről évre többet tesz, többet nyújt a kis közösségnek.
Idén már elkezdték manó tevékenységüket a manócsapat. Lassan a mikulás
motoron fog megérkezni a Szépmező-i gyerekekhez, az időseket már megleptük
süteménnyel és adventi asztaldíszekkel. És Égszem a maga módján gyűjtöget,
egyrészt élményeket, másrészt finomságokat és pénzt, ahogy évekkel ezelőtt
édesanyja Böbe tette, és majd Karácsonykor szegény sorsú gyerekeknek fogja
adományozni, valamint a hajléktalan emberkéknek sütit szeretne sütni.
Reméljük hogy ez a mese még sok sok évtizeden át fog öröklődni és egyre
több csodás manó fog köztünk járkálni a mindennapokban.
Ez a mese véget ért aki nem hiszi járjon utána, és ha szeretne akkor ő is lehet
kis szorgos manó aki tesz egy kis jót és csodásat.
Itt a vége a mesének, a történet folytatódik és reméljük, hogy még sok-sok
évig mesélhetünk majd a csodatevő manókról.

Kellemes Karácsonyi ünnepeket kívánunk
Böbe és Égszem (vagyis Éva és Dóra)

Herbszt Simon Eszter: ManóFény

Tél közeledett, zimankós, hideg. Reccsentek a faágak, roppant a talpak alatt a jég. A gyerekek a laptopjaik előtt begubózva várták, hogy újra megszólalhasson a csengő és barátaikkal hangos hócsatákat vívjanak az iskola udvaron. A felnőttek is vártak valamire, csendre, békére és a Tartsd be a távolságot helyett arra, hogy újra a tűz mellett illogassák a közösen elkészített forralt borukat s a fenyő illata mellett elmeséljék egymásnak az Emlékszelmikor mi gyerekek voltunk történeteket.Valami megfoghatatlan méla csend ült a házakban, az ilyenkor megszokott derűt felcserélte a hogyanleszholnap? és a majdcsakleszvalahogy érzése. A karácsonyi filmeket is egyre gyakrabban szakította meg a reklámok hada, amely azt sugallta, hogy nem biztonságos ez a világ, amit a Teremtő nekünk ajándékozott.
Az angyalok tanácsa odafent szomorú tekintettel bámult lefele, kérdezték az oda költöző lelkeket is mitévők legyenek szeretteikkel? Hogyan tudnának segíteni az embereken, akik úgy vágytak már a fényre, a békére, a nyugalomra, az egészségre, a szeretetre és a jókedvre. Ahogyan tanácskoztak odafent az Úr jobbján repkedők és ücsörgők, egyszer csak felhangzott egy kis, boldog karácsonyi dalocska: „Csengőszó, csengőszó, cseng és bong az út. Kisszánunkkal a csengős csikó nagy vidáman fut.”
Manó Manci, Kobold Kristóf, Manó Matyi, Kobold Kata és Manó Kobold Marinka mit sem törődve a világ dolgaival nagy buzgósággal foglalkoztak azzal, ami igazán fontos volt ilyenkor- szeretetet lopni az emberi szívekbe, elvárások nélkül. Főleg azokéba, akik haragot táplálnak valaki iránt, akik félnek, vagy talán akik elvesztették a reményt, akiknek beszürkültek a hétköznapok.
Manókoboldék nem felejtik a nagymamájuk és a nagypapájuk örök tanítását: A legfontosabb drága fiaink az, hogy a lelketekben legyen béke. Amikor kint recseg, ropog a világ, és úgy érzitek, hogy roppan meg a manó váll alatta, higyjetek akkor is az Isteni gondviselésben. Befele figyeljetek, a ti kis lelketek zegzugába, pihenjetek, járjatok fenyőágért, rigófüttyért, napsugarakért, hószitálásért az erdőbe. Figyeljétek a természetet, minden titok nyitja benne van. Ami ott működik, az bennetek is. Néha meg-meghal egy kicsit, de tavasszal újra kivirágzik, rügyet fakaszt. Nektek pedig most télen az a dolgotok, hogy minden ember házába bevigyetek egy kicsit abból a fényből, ami bennetek is van.
Megjegyezték ManóKoboldék mindezt, így aztán az angyalok hozzuk szálltak és repítették őket házról házra, be a kulcslyukon, be a bezárt ablakokon, be a kerítéseken és minden akadályon át. Megérintettek minden emberi lelket, nem tartottak távolságot, és a láthatatlan fonállal benőtték kis Erdélyországunk apró és nagy házait, kunyhóit és palotáit.
S ha hiszitek, ha nem, Kézdivásárhelytől Udvarhelyig, Csíkszeredától Kolozsvárig, Marosvásárhelyen át, mindenhol ragyogás, jókedv, béke, szeretet, egészség szegődött az emberek mellé. Manó Manci, Kobold Kristóf, Manó Matyi, Kobold Kata és Manó Kobold Marinka huncutul mosolyogtak- tudták, hogy ez az egész egy titkon alapszik és ezt úgy hívják, hogy hit. ManóKoboldék felírták az emberek házaira, falaira, láthatatlanul: HIT nélkül nem lehet élni.
Te miben hiszel?